A Transzparens Oktatásért projekt legújabb esete ismét egy olyan határterületet világít meg, ahol a tudományos szerep és a pártpolitikai aktivitás nem egyszerűen találkozik, de látványosan össze is csúszik. A fókuszban ezúttal Dr. Stumpf Péter Bence áll, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa, aki közel egy évtizede oktat politológiát, és közben a politikai térben is aktív szereplővé vált. Akadémiai pályája formálisan kifogástalan: több diploma, friss PhD, markáns kutatási fókusz a választási rendszerek és politikai kommunikáció területén. Mindez papíron egy analitikus, több nézőpontot integráló oktatói attitűdöt vetíthetne előre. A most beérkező hallgatói visszajelzések és az indikátorok mentén kirajzolódó kép azonban ennél jóval összetettebb. Konkrétumokról is beszélhetünk, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk a sértettekkel, erre pedig hamarosan kitérünk a későbbiekben. A kérdés itt nem az, hogy lehet-e egy oktató politikailag aktív, hanem, hogy ennek milyen lenyomata jelenik meg a hallgatók felé. A projekt célja éppen ennek a finom, de kritikus határnak a feltérképezése. A „Meséld el!” felület-re érkező jelzések alapján ez az eset sem tekinthető izoláltnak. Sokkal inkább egy szélesebb mintázat része, amelyben az egyetemi tér fokozatosan politikai jelentéssel telítődött be. Ez pedig szükségszerűen felveti a kérdést, mennyire marad így lehetőség a valódi, nyitott diskurzus számára. A kép, amiről a hallgatók beszámoltak, nem teljesen megnyugtató.
A hallgatói visszajelzések alapján az rajzolódik ki, hogy Dr. Stumpf Péter Bence – A Szegedi Tudományegyetem Állam – és Jogtudományi Karának egyetemi adjunktusa, politológus, a bejelentések szerint az órákon időnként túllépi a szűken vett szakmai kereteket, és kifejezetten politikai állításokat is megfogalmaz. Nem elvont benyomásokról van szó: elhangzott például, hogy „a jelenlegi elit háborús pszichózisban tartja az embereket”, illetve hogy „a jelenlegi kormányt az emberek el fogják zavarni”. Több hallgató szerint ezek nem elemzésként, hanem kész állításként jelentek meg, ami az órát a politikai véleményformálás irányába tolja. Nem meglepő tehát, hogy az értékelésben, a pókháló-ábra szerint is, az egyetemen kívüli politikai tevékenység dimenziója maximális pontszámot kapott. Ez a minta a nyilvános jelenlétben is visszaköszön. A közösségi média és a médiamegjelenések inkább következetes politikai kommunikációt mutatnak, mint független értelmiségi diskurzust, a szakmai és politikai szerep pedig látványosan összeér. Elméletben ez beleférhetne a „public intellectual” szerepébe, a gyakorlatban viszont inkább az látszik, hogy a tudományos precizitás és a politikai üzenetfegyelem külön pályán fut. Ez önmagában még nem lenne feltétlen probléma, csak épp az egyetem nem kampánytér, és a hallgatók sem ezért ülnek be egy magyar politikai rendszer órára.
Péter óráin a „modern oktató” szerepe itt egy sajátos fordulatot vesz, nem a több nézőpont bemutatása válik hangsúlyossá, hanem egy adott értelmezési keret következetes sulykolása. Ha a valóság túl bonyolult, akkor majd “leegyszerűsítjük”-gondolhatta az oktató, de a tudományos nyelvezet ettől még politikai célokat szolgál egy olyan hallgatói közegben, amelynek alapkövetelménye lenne a pártatlan, autonóm gondolkodás lehetőségeinek megteremtése. A hallgató pedig választhat, vagy elfogadja ezt a keretet, vagy csendben marad. Mert a vita lehetősége elméletben adott, a gyakorlatban viszont meglepően ritkán realizálódik Stumpf Péternél.
Ez a fajta működés különösen problematikus egy olyan területen, amelynek deklarált célja a kritikai gondolkodás fejlesztése. Ha a kritika iránya előre adott, akkor az már nem kritika, hanem koreográfia. És ebben a koreográfiában a hallgató szerepe inkább statiszta, mint partner. A tudományos diskurzus pedig lassan inkább válik díszletté, ahelyett, hogy alapvető fundamentum maradhatna.
A hallgatói percepciók ezt a kettősséget erősítik meg. Az értékelések alapján Dr. Stumpf Péter Bence egyszerre jelenik meg inspiráló, karizmatikus oktatóként és problematikus, egyoldalú szereplőként. Egyesek számára ő a „trendi” tanár, aki közelebb hozza a politikát. Mások számára, és különösen azoknak, akik ezt közvetlenül megtapasztalták, inkább egyfajta trójai faló, amely a politikai narratívákat akadémiai köntösben juttatja be az egyetem falai közé, ravasz trükkökkel és nem kevés magabiztossággal. Nemrég ugyanis nem csupán „érzetekről” volt szó, hanem konkrét eset történt: egy “Magyar Politikai Rendszerek”-előadáson olyan kijelentések hangzottak el, például hogy „a jelenlegi elit háborús pszichózisban tartja az embereket”, illetve hogy „a jelenlegi kormányt az emberek el fogják zavarni” , amelyek több hallgató világnézetét nemcsak megkarcolták, hanem kifejezetten próbára is tették. Hogy ez helyes-e vagy sem, az egy külön vita tárgya lehetne, de nem célunk ítélkezni, nem vagyunk ebben a pozícióban. Az viszont nehezen vitatható, hogy Péter itt elvetette a sulykot: nem egy kiegyensúlyozott, mindenki számára befogadható anyagrészt adott át, hanem erősen pozicionált véleményt. Itt pedig már nem lehet figyelem nélkül elhaladni. Mert mi is lehetne hatékonyabb legitimáció, mint a tudományos cím és a katedra kombinációja? Ha valami elhangzik egy előadáson, az már nem vélemény, hanem „anyag”. Ha pedig „anyag”, akkor nehéz vele vitatkozni, különösen a hallgató és az oktató közötti alá-fölérendeltségi viszony fényében. A hallgatói tér így fokozatosan átalakul: a nyitottság helyét átveszi egyfajta óvatos alkalmazkodás. Nem feltétlenül kényszerből, inkább józan számításból. Mert a hallgató szempontjából a jegy, a megfelelés és a konfliktuskerülés továbbra is erős motivációk a tanulmányai során, nehogy valami hátrány érje a világnézetét illetően. Ebben a helyzetben pedig ez igen esélyes.
A hallgatói interakciók légköre ezt a dinamikát erősíti. A felszínen egy modern, interaktív, kifejezetten élvezhető tanulási környezet rajzolódik ki. Kérdések, reakciók, a hallgató bevonása az óra menetébe, egyszerűen minden adott, ami egy 21. századi oktatási tértől elvárható, vagy alapvető lenne. Tehát a látszat megvan. A mélyben azonban már kevésbé harmonikus a kép. A politikai szerepvállalásból fakadó feszültség folyamatosan jelen van, még ha nem is mindig explicit módon. Az órán történt interakciók így paradox módon egyszerre élénkek és korlátozottak, de persze nem az oktató, hanem a hallgatók szempontjából. Lehet beszélni, viszont nem mindenről ugyanúgy. Lehet kérdezni, de nem minden kérdés egyforma súlyú, irányú. Ez a fajta „láthatatlan keretezés” különösen nehezen megragadható, mégis erősen formálja a tantermi dinamikát. És talán éppen ezért problematikusabb, mint a nyílt egyoldalúság. A Hallgató pedig a gyakorlatban fogja megtapasztalni, hogy sokszor nem érdemes megszólalni, mert az hátrányosan fogja érinteni a jövőbéli tanulmányai során a tantárgyban.
A kötelező olvasmányok és a hivatkozási gyakorlat vizsgálata végül egy ismerős mintázatot erősít meg. Módszertanilag szinten korszerű, nemzetközi beágyazottságú megközelítés, amely azonban a forrásválogatás szintjén már jóval szelektívebb. A saját publikációk pedig ezt a kettősséget emelik rendszer szintre: tudományos precizitás és politikai hasznosíthatóság kéz a kézben járnak. Ez az a pont, ahol a „kettős ügynöki lét” már nem metafora, hanem működési modell. A pókhálóábra ennek megfelelően egy markáns, de nem ellentmondásmentes képet rajzol ki. Magas politikai aktivitás, erősen értékterhelt előadásmód, megosztott hallgatói percepciók és közepesen korlátozott interakciós tér. Mindez egy erős akadémiai háttérrel párosulva különösen éles kontrasztot eredményez. És éppen ez az, ami miatt az eset túlmutat önmagán. A Transzparens Oktatásért projekt számára nem egyedi jelenségről van szó, hanem egy olyan tendenciáról, amely újra és újra felveti ugyanazt az alapvető kérdést: hol húzódik a határ oktatás és befolyásolás között. És ami talán még fontosabb: ki húzza meg ezt a határt.
Németh Benedek Áron