A Transzparens Oktatásért projekt legújabb esete ismét azt a kérdést helyezi reflektorfénybe, hogy hol húzódik a határ az oktatói szabadság és a politikai vélemények tantermi dominanciája között. Az egyetemi előadások ideális esetben a kritikai gondolkodás, a több nézőpont ütköztetésének és az érvelésen alapuló diskurzusnak adnak teret. A most vizsgált ügy középpontjában dr. Kővágó Pál Lajos áll, akinek előadásaival kapcsolatban több, egymással egybevágó hallgatói visszajelzés érkezett. Ezek alapján az órák hangvétele és példahasználata, szókincse rendszeresen átlépi a szakmai semlegesség határait, és egy politikailag erősen terhelt kommunikációs mintázatot mutat. A projekt célja ebben az esetben is az, hogy dokumentálja és elemezze az ilyen jelenségeket, valamint láthatóvá tegye azokat a hallgatói tapasztalatokat, amelyek egyébként rejtve maradnának. A bejelentés a Transzparens Oktatásért „Meséld el!” felület-en keresztül érkezett, amely lényegében egy forró drótként működik: lehetőséget ad arra, hogy a hallgatók anonim módon osszák meg tapasztalataikat az egyetemi oktatás során tapasztalt problémákról. A beérkező eseteket egységes módszertan alapján dolgozzuk fel, amelynek egyik kulcseleme a pókhálóábra. Ez az eszköz különböző dimenziók mentén értékeli az oktatói működést, és jól kirajzolja az esetleges aránytalanságokat az esetükben. A jelenlegi ügyben az előadásmód politikai telítettsége kiemelkedően magas értéket kapott, ami azt jelzi, hogy az oktatói kommunikációban rendszeresen és hangsúlyosan jelennek meg egyoldalú politikai tartalmú megjegyzések. Ez önmagában még nem feltétlenül lenne probléma – elvégre a tárgy érinti a politikatörténetet. A kérdés inkább az, hogy mindez milyen módon és milyen egyensúllyal történik meg Pálnál.
És itt kezd igazán érdekessé válni a történet. Mert persze, lehet azt mondani, hogy a politika mindenhol ott van, és egy ilyen tárgy esetében kifejezetten nehéz steril, laboratóriumi tisztaságú példákkal dolgozni. Csakhogy a hallgatói beszámolók alapján itt nem pusztán illusztratív példákról van szó, hanem visszatérő, erősen értékítéletes megjegyzésekről, kifakadásokról. Olyanokról, amelyeknél az ember már nem teljesen biztos abban, hogy egy előadáson ül, vagy egy sajátos hangvételű közéleti kommentárt hallgat. Az a fajta „finom” iránymutatás, amelyben egyes szereplők következetesen negatív, mások pedig ironikus vagy lekezelő kontextusban jelennek meg, nem igazán segíti a többnézőpontos, átlátható megértést. Inkább azt sugallja, hogy van egy „helyes” olvasat, és minden más csak kellemetlen zaj.
A konkrét példák ezt a benyomást tovább erősítik. Az előadás során több alkalommal hangzanak el politikai szereplőkre vonatkozó személyeskedő vagy ironikus megjegyzések is. Nemrég a bejelentésünk alapján pont a 20. század politikai története (Nemzetközi viszonyok)- órán hangzott el néhány igen átgondolatlan és csípős mondat. Pál azt mondta: “Mindjárt beszélünk Zsolti bácsiról.” Továbbá: “Semjén Zsolt Miniszterelnök-helyettes urat nem tudom hányszor hallottátok beszélni indulatosan, de azért elég sok Semjén Zsoltizmust látunk.” Ide tartozik még: “Azért nyalogatja Orbán Viktor a száját mert hazudik.”
Nos ezekkel a kijelentésekkel az a gond, hogy Lajos egyfajta tudományos nyelvezettel tesz egyértelmű politikai ítéleteket. Ami mind szép és jó, de Lajos nem egy publicista, hanem egy egyetemi oktató. Ez pedig az Egyetem. A vélemények ütköztetése helyett, egy kész emocionálisan túlfűtött narratívát kínál, amely könnyen befolyásolhatja a befogadását a példának. Végül az ilyen megnyilvánulások a tantermi légkört is torzíthatják. A hallgatók egy része kellemetlenül érezheti magát, különösen, ha nem ért egyet az elhangzottakkal, és emiatt visszafoghatja a saját véleményét, tehát sérül a hallgató lelke, világnézete.. Ez hosszabb távon alááshatja a nyílt vita lehetőségét, ami pedig az egyetemi oktatás egyik alapvető célja lenne. Itt Pál esetében ez sok alkalommal kudarcot vall.
Egy ponton például egy politikus kommunikációját indulatosként és visszatérő esetekkéng írja le az oktató, máshol pedig egy vezető politikus viselkedését egyértelműen pejoratív értelmezéssel látja el. Valóban hihetetlen, hogy egy ilyen viselkedés, és példa szemléltetés ennyire mélyre süllyedjen. Érdekes, hogy bármiről is legyen szó, Lajos mindig kilyukad a “politikusok hazudnak” című monológhoz. Előkerülnek további közéleti szereplők is, akik kapcsán ironikus megnevezések és megjegyzések hangzanak el. Ezek a példák nem éppen burkolt kiszólásokként jelennek meg, hanem egy következetes előadásmód részeként, amelyben a humor, az irónia és a kritika határai gyakran elmosódnak – általában az utóbbi rovására. Az ilyen típusú kommunikáció több szempontból is problematikus. Egyrészt, mert a hallgatók számára implicit módon kijelölheti a „helyes” értelmezési keretet, másrészt pedig azért, mert könnyen olyan légkört teremt, ahol az eltérő vélemények megfogalmazása kockázatosnak tűnhet. Ha egy oktató rendszeresen és markánsan értékeli a közéleti szereplőket, azzal, akár szándéktalanul is, egyfajta normát közvetít a hallgatóság felé. A kérdés ilyenkor már nem az, hogy lehet-e kritikusan beszélni a politikáról, hanem az, hogy marad-e tér a hallgatói autonómiának ebben a diskurzusban.
Az előadás részletes vizsgálata alapján a pókhálóábra ismét egy jól ismert mintázatot mutat: az előadásmód politikai telítettsége és az egyoldalú értékítéletek dimenziója kiugróan magas értéket kapott. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy az oktató tudományos háttere és szakmai tevékenysége nem mutat hasonló egyoldalúságot. A rendelkezésre álló információk alapján a tudományos munkásság inkább kiegyensúlyozott és a szakterülethez illeszkedő képet mutat, ami némileg ellensúlyozza a tantermi tapasztalatokból kirajzolódó problémákat. Hiszen Pál igen sikeres munkásságot tudhat a magáénak. Dr. Kővágó Pál Lajos egy pszichológus, egyetemi adjunktus a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Pszichológiai Intézetben. Továbbá 2015-től tart órát és végez kutatásokat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociálpszichológia tanszékén. Tanácsadói és oktatói munkája mellett több magyarországi és nemzetközi kutatási projektben vesz részt.
A Fent említett esetek miatt ez a kettősség azonban éppen arra világít rá, hogy a szakmai kompetencia önmagában nem garantálja a kiegyensúlyozott oktatói gyakorlatot. A jelenség így túlmutat egyetlen oktató esetén. Itt látható a pókhálóábra. Az indoktrináció sokszor nem nyílt és direkt formában jelenik meg, hanem finomabb, nehezebben megragadható módon: hangsúlyokban, példaválasztásban, félmondatokban. Éppen ezért különösen fontos, hogy ezek a tapasztalatok ne maradjanak láthatatlanok. A Transzparens Oktatásért projekt célja, hogy teret adjon ezeknek a visszajelzéseknek, és hozzájáruljon ahhoz, hogy az egyetemi oktatás valóban a szabad vita és a kritikai gondolkodás tere maradjon. Ha a hallgatók úgy érzik, hogy az órákon túlkapások történnek, vagy a véleménynyilvánítás szabadsága sérül, érdemes jelezniük azt – akár anonim módon is – a felületünkön.
Németh Benedek Áron