A Transzparens Oktatásért projekthez befutott legfrissebb eset már nem pusztán egy határhelyzetet villant fel, hanem egy olyan jelenséget, amely kifejezetten kérdőre vonja az oktatás egyik legalapvetőbb normáját. A kérdés az, valóban megmarad-e az iskola a gondolkodás szabadságának terepeként, vagy egyre inkább a politikai vélemények csatornájává válik? A bejelentés ezúttal is a Transzparens Oktatásért „Meséld el Felület”-en keresztül érkezett, amely lehetőséget biztosít a hallgatók és az aggódó szülők számára, hogy anonim módon osszák meg tapasztalataikat, gondjaikat.
A bejelentés szerint egy budapesti általános iskolában, a Marczibányi téri Kodály Iskolában történt, hogy közvetlenül az országgyűlési választásokat követő második napon, kedden, egy drámaórán az oktató nyíltan, igen nyers módon tett politikai állásfoglalást 10-11 éves tanulók előtt. Lényeges a körülményeket tekintve, hogy itt kiskorúak érintettek, akik még nem minden esetben képesek az önálló véleményformálásra ezekben a témákban. A kedves tanár pedig mindezt nem burkoltan, nem elemző jelleggel, nem több nézőpontot felvillantva – hanem egyértelműen és értékítélettel telítve tette meg.
És itt kezd igazán súlyossá válni a helyzet.
A beszámoló alapján az órán elhangzott kijelentések között szerepelt például, hogy “Magyar Péter jobb lesz mint ez a hájpacni”, “Magyar Péter nem fog sokat hibázni”, illetve hogyMagyarország „majdnem szláv ország lett”. Ezek nem pusztán vélemények, hanem politikai állásfoglalások. És amikor mindez egy 11 éves gyerekekből álló osztály előtt, egy tanár által, a katedráról hangzik el, akkor már nem lehet elintézni azzal, hogy „személyes álláspont”. Joggal tesszük fel a kérdést, hogy mindez belefér-e az oktatók íratlan etikai kódexe szerint?
Mit jelent ebben a kontextusban a „személyes”?
Egy olyan térben, ahol a tanár értékel, fegyelmez, irányít, ahol a diák alaphelyzetben alárendelt pozícióban van, a kimondott szó súlya megsokszorozódik. A „nem kell egyetérteni” típusú félmondatok pedig aligha ellensúlyozzák azt a szükségszerű hierarchiát, amely a tanár és a diák között fennáll. Ezzel pedig láthatóan vissza is élnek egyes helyzetekben.
A bejelentő szerint a gyerekek nem mertek megszólalni (Az érintett gyermekek a történteket otthon a vacsora mellett mesélték el a szülőknek.) a tanulók nem vitatkoztak. Nem kérdeztek vissza. Hallgattak, és közben nem igazán értették, miről van szó az órán. Ez a csend azonban nem a konszenzus, sokkal inkább a kiszolgáltatottság jele.
A helyzetet tovább súlyosbítja az a körülmény és tény, hogy az érintett osztályban olyan orosz származású diákok is tanulnak, akiknek családi háttereét közvetlenül sértették az elhangzott kijelentések. Amikor az említett tanár Oroszországot, és annak kultúráját minősíti, az már nem egy elméleti vita – hanem személyes érintettséget meghatározó kijelentés. És ebben a korban a gyerekek még nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyekkel ezt biztonságosan kezelni tudják.
Felmerül tehát a kérdés: hol húzódik a határ?
Lehet-e politikáról beszélni az iskolában? Természetesen. Kell-e? Sok esetben igen. De hogyan?
Egy plurális demokráciában az oktatás egyik alapelve, hogy a diákok több nézőponttal találkozzanak, és ezek mentén alakítsák ki saját álláspontjukat. Ehhez azonban kiegyensúlyozottság, tudatosság és – mindenekelőtt – igen nagy felelősség és felkészültség szükséges az oktató részéről. Nem utolsósorban pedig higgadtság.
A jelen esetben azonban a visszajelzés nem ezt a képet rajzolja ki.
Itt nem nézőpontok ütköztek. Nem érvek és ellenérvek kerültek mérlegre. Hanem egy domináns értelmezési keret jelent meg tizenegy évesek körében – amelyhez a diákoknak alkalmazkodniuk kellett, akár akarták, akár nem.
És talán ez az, ami a leginkább nyugtalanító.
Itt ki is emelnénk egy érdekességet. A bejelentést megíró szülő ugyanis egy személyes emléket is megosztott velünk: a nyolcvanas évek végén neki fel kellett állnia az osztályban hite miatt, miközben a tanár nyilvánosan tagadta azt. Egy olyan korszak képe rajzolódik ki ebből, ahol az iskola nem kérdezett – hanem kijelentett. Bizonyára mindenki emlékszik erre az időszakra.
A párhuzam nem véletlenül kerül elő.
Mert a kérdés ma is ugyanaz: visszatérhet-e az az állapot, ahol egyetlen értelmezés válik uralkodóvá a tanteremben? Ahol a diák nem gondolkodik, hanem alkalmazkodik?
És ha már most, a választásokat követő második napon ilyen jelenségek jelennek még meg a heves kampányt magunk mögött hagyva – akkor valóban indokolt a kérdés, mi következik ezután?
A félelem, amely a bejelentésből árad, szintén figyelmet érdemel. Nem csupán a konkrét esettől való tartózkodásról van szó, hanem egy általánosabb bizalmi válságról. A szülők anonimitást kérnek. Tartnak a retorzióktól. Úgy érzik, hogy egy nyílt problémafelvetésnek következményei lehetnek.
Ez önmagában is jelzésértékű.
Összességében tehát egy kirívó, extrém esettel állunk szemben. Nem egy olyan finom, de határozott elmozdulással, ami gyakori lenne az oktatásban. A kérdés nem az, hogy egy tanárnak lehet-e véleménye. Hanem az, hogy mit kezd vele ott, ahol mások még csak most tanulnak véleményt formálni. Transzparens Oktatásért Projekt célja továbbra is az, hogy ezek a történetek ne maradjanak a falak között. Mert az oktatás nem csupán tudásátadás – hanem egyfajta bizalom kérdése is. És ahol a bizalom meginog, ott előbb vagy utóbb, minden más is megkérdőjeleződik.
Németh Benedek Áron