A Transzparens Oktatásért projekt legújabb vizsgálata ismét egy olyan határterületet tár fel, ahol az oktatói szerep és a közéleti érzékenység nem egyszerűen érintkezik, hanem bizonyos pontokon össze is csúszik. Ezúttal Beller Barnabás került a fókuszba, aki a „Csecsemőkor és a kisgyermekkor fejlődéspszichológiája” című kurzus előadójaként van jelen az egyetemi térben, méghozzá a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen falain belül. A bejelentés egy konkrét momentumra hívta fel a figyelmet: az előadásban az oktató Gödöt hozta fel példaként, mint “potenciális egészségügyi kockázati forrást”. Formálisan ez egy szemléltető példa, amely akár illeszkedhetne is a fejlődéspszichológiai diskurzusba. Itt önmagában azonban nem a kijelentéssel van baj, hanem magával a kontextussal is. Természetesen erre is kitérünk majd. A projektünk egyik kulcseszköze, a „Meséld el!” felület– amely lényegében egy forró drótként működik és éppen az ilyen tapasztalatok összegyűjtésére szolgál, hogy azok ne maradjanak láthatatlanok és megoldatlanok. Fontos számunkra, hogy a projekt szakmailag megalapozott keretek között működjön, ezért kérjük, hogy tapasztalataidat lehetőség szerint forrással, például oktatási anyaggal, e-mail részlettel, jegyzetekkel vagy pontos idézettel, támaszd alá, amelyet a Fájl feltöltése gombnál tudsz majd megtenni, Viszont térjünk is vissza a témánkra!
Pontosan itt válik igazán érdekessé a történet. Hiszen kétségtelen, hogy egy csecsemőkori fejlődésről szóló előadás során az egyik legkézenfekvőbb illusztrációs eszköz egy konkrét magyar település potenciális egészségügyi kockázatként való beemelése. Ezt ugyan máshogy is lehetne, kevésbé nyílt politikai állásfoglalás mellett. Barnabás nem így tett, és ez problémás. Nyilvánvalóan ez az a didaktikai pillanat, amely nélkül a hallgató nehezen értené meg a korai környezeti hatások komplexitását és összefüggéseit. Az pedig már szinte csak szakmai apróság, hogy az ilyen példák milyen asszociációs láncokat indítanak el a hallgatóság körében, és mennyire marad tér alternatív értelmezések számára. A tudományos nyelv mindenesetre stabilan tartja a keretet az órán, még akkor is, ha közben a példa maga finoman túlmutat a szűken vett szakmai szükségességen.
A konkrét eset vizsgálata során a pókháló-ábra több releváns dimenzió mentén rajzolta ki az oktatói működés mintázatát a fent viszsgáltakban. A harmadik és negyedik indikátor, vagyis az előadás tartalmi kiegyensúlyozottsága és a példák kontextusba ágyazottsága, nagyjából közepes értékeket mutattak. Ez arra utal, hogy a tananyag alapvetően strukturált és követhető, ugyanakkor bizonyos pontokon szelektív hangsúlyok jelennek meg. Ezzel szemben az interaktivitás és az előadásmód dinamizmusa kifejezetten magas pontszámot kapott, ami egy bevonó, korszerű pedagógiai működést jelez. A legalacsonyabb érték ugyanakkor a tudományos életben való aktív jelenlét dimenziójában jelent meg, ami fontos kontextust ad az összkép értelmezéséhez: az oktatói tevékenység hangsúlya egyértelműen a tantermi jelenlétre helyeződik, kevésbé a szélesebb akadémiai diskurzusban való részvételre.
Ebből következően a kialakuló kép nem egyértelműen problematikus, hanem inkább rétegzett. Az előadás egésze nem válik nyíltan egyoldalúvá, ugyanakkor az olyan konkrét példák, mint a gödi eset, olyan értelmezési irányokat jelölnek ki, amelyek jócskán túlmutatnak a fejlődéspszichológia szűken vett keretein. Pont azért, mert itt már nem oktatás, és tudásfejlesztés, hanem politikai ítélkezés, egyéni véleményformálás zajlik. Természetesen csak az oktató részéről. Ezek a pontok nem dominálják az órát, de elegendőek ahhoz, hogy befolyásolják a hallgatói percepciót. Különösen egy olyan közegben, ahol az oktatói tekintély eleve erős referenciapontként működik.
A hallgatói visszajelzések ezt a kettősséget erősítik meg. Az óra élvezhető, jól felépített, és pedagógiailag strukturált, ugyanakkor bizonyos példák és hangsúlyok miatt egyes hallgatók úgy érzik, hogy nem minden értelmezési irány jelenik meg azonos súllyal. A vita lehetősége formálisan adott, de a gyakorlatban ritkábban realizálódik, különösen azokban a kérdésekben, ahol az előadás már eleve kijelöl egy domináns értelmezési keretet. Az interaktivitás íg paradox módon egyszerre jelenik meg erősségként és korlátként.
Beller Barnabás fejlődéslélektannal foglalkozó egyetemi oktató, aki elsősorban a korai életszakaszok, a csecsemőkortól a serdülőkorig, és ennek pszichológiai folyamatait tanítja. Oktatói tevékenysége több kurzust is lefed, köztük A csecsemő- és kisgyermekkor fejlődéspszichológiája (elmélet és gyakorlat), valamint A gyermek- és serdülőkor fejlődéspszichológiája gyakorlati tárgyat. Emellett speciális kollégiumokat vezet, amelyekben a fejlődéspszichológia alkalmazott területei kerülnek előtérbe, például a reziliencia-fejlesztés az oktatásban, az iskolai pszichoedukáció, illetve a „készülődő felnőttkor” kérdésköre. Oktatói portfóliójába tartozik továbbá a Kultúra, média, család című kurzus, valamint egy fejlődéslélektani mesterkurzus is, ami a haladóbb szintű, integratív szemléletű képzést szolgálja. Munkájának fókusza így nemcsak az elméleti alapok átadására, hanem a fejlődéslélektani tudás gyakorlati, oktatási és társadalmi kontextusokban való alkalmazására is kiterjed. Ezzel ellentétesen cselekszik Barnabás a gyakorlatban, hiszen több hallgatói bejelentés is cáfolja az elméleti oldalát a dolognak.
A Transzparens Oktatásért projekt célja, hogy ezekre a sokszor láthatatlan mechanizmusokra is rávilágítson. Amennyiben a hallgatók a kampányidőszakban vagy azon túl hasonló túlkapásokat tapasztalnak, érdemes ezeket anonim módon jelezniük a felületünkön. Csak így válhat láthatóvá az a mintázat, amely egyébként rejtve maradna az egyetemi mindennapok felszíne alatt.
Németh Benedek Áron