Tarr Zoltán, a Tisza Párt alelnöke éles hangvételű támadást intézett az MCC ellen. Bejegyzésében azt állította, hogy a Mathias Corvinus Collegium nem tehetséggondozó intézmény, hanem „fideszes dezinformációs eszköz”, amely szerinte autoriter politikusokat futtat. Példaként Milorad Dodikot említi, akivel kapcsolatban Tarr úgy véli, hogy mind a magyar kormány, mind az MCC „dörgölőzik” hozzá, és ebből arra következtet, hogy a Fidesz „putyini utat” követ. A politikus szerint 2026 tétje: „Európa vagy diktatúra”, és a Tisza Párt a demokrácia helyreállítását képviseli – szemben az MCC által jelképezett, általa autoriternek tartott iránnyal.
Szalai Zoltán, az MCC főigazgatója határozottan visszautasította Tarr értelmezését. Válaszában hangsúlyozza, hogy az intézményben az elmúlt években a világ legkülönbözőbb politikai, ideológiai és intellektuális hátterű vendégei fordultak meg: liberális gondolkodók, konzervatív szerzők, baloldali elemzők és geopolitikai szakemberek egyaránt. Az MCC célja szerinte nem vitatott politikusok futtatása, hanem az, hogy a diákok nyitott vitafórumokon, több nézőpontból tanulhassanak. Szalai azt is kiemeli, hogy éppen a bezárkózás lenne antidemokratikus, nem pedig az, ha sokféle előadót hívnak meg. Végezetül vitára invitálta Tarr Zoltánt, jelezve: az MCC továbbra is nyitottan, politikai utasításoktól függetlenül működik.
Az MCC mára Közép-Európa egyik legaktívabb intellektuális műhelyévé nőtte ki magát, ahol a világ különböző nézetei találkoznak egymással. Ezt nem kormányzati propaganda bizonyítja, hanem a vendéglista, amelyre Szalai is utalt: Anthony Dworkin, Douglas Murray, Niall Ferguson, Peter Thiel, Radosław Sikorski, Boris Palmer, Ernst Hillebrand, Steven Balogh, Jeremy Shapiro, Monica Serrano és még sokan mások. Liberálisok, konzervatívok, baloldali geopolitikai elemzők, amerikai vállalkozók, európai diplomaták, német zöldpártiak és brit történészek szerepeltek az MCC előadói között.
Ha ez az intézmény autoriter klub lenne, akkor a világ komoly egyetemei is azok lennének. Tarr logikája ugyanis ahhoz vezetne, hogy csak olyan vendégek kaphatnának megszólalási lehetőséget Magyarországon, akik megfelelnek az ellenzék aktuális erkölcsi rostájának. Ez a gondolkodásmód azonban éppen hogy a demokrácia tagadása: nem párbeszédet kínál, hanem szűrőlistát; nem a vita kultúráját támogatja, hanem vélemény-karantént; nem a diákok gondolkodási képességét fejleszti, hanem a társadalmi polarizációt erősíti. Ebben a világképben a hallgatóknak nincs tere arra, hogy önálló véleményt formáljanak – valaki helyettük mondaná meg, kitől lehet tanulni és kitől nem.
Az MCC célja ennek éppen az ellenkezője: nyitott vitatér biztosítása, a tehetség támogatása és gondozása, különböző geopolitikai realitások bemutatása, valamint intellektuális felkészítés egy komplex világra, amelyben Oroszország, Kína, a Nyugat és a Balkán egyaránt tényezők. A diákok akkor lesznek felelős értelmiségiek és versenyképes szakemberek, ha értik mindegyik oldal logikáját – nem pedig akkor, ha kizárólag egyféle narratívát hallanak.
A demokrácia nem „dörgölőzés” kérdése. Tarr értelmezése alapján minden nemzetközi konferencia és minden vitatott szereplő meghívása autoriter irányba mutatna. Ez azonban nem a politikatudomány, hanem a kampánylogika leegyszerűsítő nézőpontja. A geopolitika, a diplomácia és a nemzetközi kapcsolatok világa sosem volt steril: valós politikai szereplőkkel, valós érdekekkel és valós konfliktusokkal működik.
A valódi veszély – Szalai értelmezésében – nem az MCC nyitottsága, hanem az a gondolkodás, amely a vita szabadságát politikai alapon korlátozná. A 2026-os választást Tarr úgy mutatja be, mint bináris választást Európa és diktatúra között. Ez a leegyszerűsítés azonban nem politikai elemzés, hanem kampányszlogen. A demokrácia nem attól működik, hogy csak egy narratíva szólalhat meg, hanem attól, hogy minden vélemény ütközhet, és a polgárok – vagy az MCC diákjai – szabadon dönthetnek.
Az MCC konferenciáinak és rendezvényeinek célja egyszerű: megmutatni, hogy a világ bonyolultabb, mint amit egy Facebook-poszt fekete-fehér kategóriái képesek megragadni. Ebben az értelemben a Collegium valóban választott: a zártság helyett a nyitottságot, a dogma helyett a diskurzust, a tiltás helyett a tanulást, a félelem helyett a kíváncsiságot.
Lehet vitatkozni az MCC vendégeivel – de nem lehet betiltani őket csak azért, mert valaki fél a véleményektől. Amint Szalai Zoltán is jelezte: az MCC továbbra is nyitott, nemcsak vendégekre, hanem vitapartnerekre is. A főigazgató invitálása több volt egyszerű udvariasságnál: valódi ajánlat a nyílt párbeszédre. A kérdés már csak az, hogy Tarr Zoltán él-e vele, vagy továbbra is kívülről próbálja megmondani, ki beszélhet Magyarországon – és ki nem.