Megszólítva érzem magam, úgyis mint újságíró, sajtómunkás és propagandista. Ezeknek a tollforgatóknak ígért ugyanis legújabb Facebook-posztjában agyonlövést Rácz András, az ismert Oroszország-szakértő. Az egyre szélesebb érdeklődést mutató egyetemi oktató ez alkalommal a lélektan, sőt a társadalomlélektan területén alkotott maradandót, leszögezve, hogy „a magyar Charlie Kirk-pillanat kapujában vagyunk”, azaz nemsokára elérkezik az óra, amikor – így fordul az újságírókhoz – „Bármelyikőtökkel előfordulhat, hogy egy végletekig megalázott, lejáratott embernél elszakad a cérna és rátok ront.”
Persze a hosszú bejegyzés nemcsak azért érdekes, mert Rácz szabadjára engedi fantáziáit és újságírók halomra gyilkolásával fenyegetőzik. Akad más meghökkentő elem is ebben a szövegben. Én például mindig rácsodálkozok, hogyan kaphat egyetemi katedrát valaki, akiből annyira hiányzik a logikai összefüggések iránti szeretetteljes elkötelezettség, mint Ráczból. Amióta Facebook-posztjait szűk baráti körén túl mások is elolvassák, sőt időről időre komolyabb lapok is szemlézik, szakértőnk rendre előadja újabb és újabb világértelmezéseit, persze jellemzően vágyaitól vezettetve, a tényektől kevéssé zavartatva, a lehetséges összefüggéseket pedig szigorúan elutasítva, mintha az ő státuszában már igazán nem volna ildomos olyan babonás ostobaságokkal foglalkozni, mint amilyenek az okok és a következmények. Emlékezetes eset volt például, amikor arról értekezett, hogy Putyin valami tárgyalás alkalmával „megalázta” Orbán Viktort, azon kevés európai vezető egyikét, aki szóba áll vele. Hogy miért tett volna ilyet az orosz elnök, azon nem morfondírozott az oroszországszakértő. A közelmúltban meg a magyar kormányt gyanúsította meg egy kárpátaljai templom felgyújtásával, mintha az efféle állami terrorizmus éppen olyan magától értetődő lenne a valóságban, mint a politikai thrillerekben.
Mindezek után nem kell csodálkoznunk az újabb Facebook-poszt vad, merész (ám teljességgel légből kapott) következtetésein. Kezdjük talán a gyilkos hírlap fantáziánál! Rácz szerint ugyanis Szabó Zsolt rendőr alezredes életét a Promenad24 oltotta ki. Figyeljük csak a nagyívű argumentációt: „Onnan tudjuk, hogy a lejárató cikk biztosan komoly szerepet játszott Szabó Zsolt rendőr alezredes halálában, hogy az öngyilkosság nyilvánosságra kerülése után a Promenad24 is azonnal eltüntette az adott cikket mindenhonnan. Ezzel tartalmilag ők maguk ismerték el a felelősségüket. (Az, hogy utólag kegyeleti okra hivatkoznak, egyszerű mellébeszélés.)”
Tehát onnan tudjuk, hogy ők tudják és bűntudatuk van. (Kegyeletről szó sincs.) De vajon honnan tudják a Promenad24 szerzői, szerkesztői, hogy miért lett öngyilkos az ezredes? Ezen Rácz nem gondolkozik. Pedig megtehetné. Ha ugyanis az újságíróknak pontos információjuk van a szuicídium okáról, akár nyilvánosságra is hozhatnák. De nem teszik. Magukban tartják, őrzik, mint valami sötét titkot. És ez a titkolózás le is buktatja őket. Így jár az, aki túl akar járni egy oroszországszakértő csavaros eszén!
Rácz tehát le is vonja a határozott következtetést: „A független, 1989 utáni Magyarország történetében ez volt az első olyan eset, hogy egy lejárató kampány közvetlenül egy ember öngyilkosságához vezetett.” A merész konklúzió azonban téves. Egyfelől azért, mert a cikk és az öngyilkosság között nem bizonyos az összefüggés, de Rácznak elég a post hoc ergo propter hoc kapcsolat is ahhoz, hogy ténynek lássa, amit annak akar látni. Másfelől meg azért, mert a zaklatásból eredő öngyilkosság régi hagyomány a világban. Olyannyira régi, hogy Émile Durkheim francia szociológus Az öngyilkosság című úttörő jellegű könyvében elég részletesen leírta. 1897-ben. (Igaz, nem abban az összefüggésben, amelybe az internet elhelyezi.) De szakértőnk nem foglalkozik olyan apróságokkal, mint amilyenek a szaktudományok. Ő töretlenül halad a maga útján: kortárs eseményekről kormánykritikusat vagy semmit!
Következik tehát szórakoztató elem, a dodonai kioktatás, amelynek mókás jellegét persze csak akkor értjük, ha luciferi szemüveget tudunk magunkra kapni: „Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s mulattatni fog.”
Rácz így okoskodik: „Az eszkalációs logika az információs hadviselésre is igaz. Az információs műveletek területén is érvényesül, hogy önmérséklet vagy külső szabályozók nélkül a konfliktusok fokozatosan eszkalálódnak, az érintett felek egyre durvább és durvább eszközöket használnak, amik egy idő után szükségszerűen kilépnek az információs térből és más terekben is következményekkel járnak. A legtriviálisabb ilyen a jogi következmény, ami pénzbeli következménnyel (bírság) is járhat. Szintén gyakori a politikai következmény: lejárató kampányok hatására sokan döntöttek a politikai terveik feladása mellett. És igen, az információs erőszak spirálja tud oda eszkalálódni, hogy a következmények a fizikai térre is kiterjedjenek. Olvassatok információs hadviselésről szóló szakirodalmat: alaptétel, hogy az információs hadviselés képes a fizikai valóságot is befolyásolni.” És már csak egy lépésre vagyunk a zaklatók felkoncolásától: „az eszkalációs logika mentén a lejárató kampány hatására elkövetett öngyilkosság az utolsó lépés azelőtt, hogy egy másik áldozat esetleg ne saját maga, hanem az őt lejáratók ellen fordítson fegyvert.”
Hümmögnénk, hogy hát igen-igen, amíg el nem olvassuk a megdöbbentő fordulatot Rácz szövegében. Oroszországszakértőnk eszkalációs spirálja ugyanis oda vezet, hogy terroristákat kezd el mentegetni. Figyeljük csak ezt a szellemi ívet! „Azt gondoljátok, hogy a lejárató kampányokkal szembeni düh nem tud átfordulni a vélt propagandisták elleni fizikai erőszakba?! Rossz hír: már réges-rég átfordult. … egyre több a politikai indíttatású merénylet, nemcsak politikusok, de médiaszereplők ellen is. Charlie Kirk tragikus halála messze nem az első eset: több, mint tíz éve már, hogy a Charlie Hebdo szerkesztőségének jó részét lemészárolta két elmebeteg terrorista.”
Upsz! Ez nagyot üt. Mert az oroszországszakértő végső soron azt állítja, hogy a sértő tartalmakat publikáló szerző vagy szerkesztőség, a sértő gondolatokat megfogalmazó közszereplő maga tehet róla, ha egy hűvös hajnalon lemészárolják. S, hogy érvelése keményebben megállja a helyét a maga morális ingoványában, megelőzőleg még odabiggyeszti, hogy a rendőrtiszt halálért felelősnek gondolt újság olyasvalami, mint a híres náci szennylap, a Völkischer Beobachter, dolgozói szégyellhetik magukat, főszerkesztőjének „azonnali lemondása lenne a minimum”, illetve „a lap önfelszámolását / átnevezését sem” tartaná túlzásnak.
Csak, hát ugye van ebben az áldozathibáztató, PC-agresszív gondolatmenetben egy óriási hiba. A sértés belül van, az ütleg meg kívül. Hogy pontosabb legyek: míg a fizikai bántalmazás, tarkólövés, felhentelés (vagy bármi egyéb kívánsága Rácz tanár úrnak) nyilvánvaló, egyértelmű és objektív cselekedet, addig a sértődés szubjektív esemény, bármi kiválthatja, sok esetben nem is tudja az ember, hogy megbántott valakit. Senkitől nem elvárható, hogy számon tartsa más emberek érzékenységének szerteágazó bokrétáját, kivált akkor nem, ha olyan motívumok is megjelennek ebben a csokorban, amelyek józan ésszel fel nem foghatóak. A fanatikus hívők – muszlimok, keresztények, méregzöldek, transzgender valamik, és a rémségek cirkuszának többi szereplője – azzal a merész elvárással jelent meg ebben a szép, új woke-világban, hogy az ő tudattartalmuk élvezzen jogi védelmet, bármilyen rakományt is hordjanak a fejükben. És ez a sületlenség kiterjedt ma már mindenféle sajátélményre: testmegszégyenítésre, szakmai kritikára, társadalmi, közösségi bírálatra, egyszóval bármire, ami meg meri kérdőjelezni az egyéni önkép helyességét vagy hitelességét. A kritika bűnné válik, a gúnyos kritika pedig halálos vétekké. Rácz pedig – Márki-Zay Péter, Magyar Péter, Tarjányi Péter, Pottyondy Edina és sok más halálkufár után – maga is felkapaszkodik erre a baljósan zakatoló PC-páncélvonatra, hogy mint korunk Szamuelyje, előre felmentve a gyilkosokat, fenyegető váddal mutogathasson azokra, akik nem tisztelik mások tudattartalmait: „Bármelyikőtökkel előfordulhat, hogy egy végletekig megalázott, lejáratott embernél elszakad a cérna és rátok ront.”